Bámulok a tükörbe. Nézem magam, és próbálom kitalálni, mégis ki az, akivel szemben állok. Miközben ezen gondolkozom, akaratlanul is megakad a hibás részeimen a szemem és eszembe jutnak a belém nevelt dolgok velük kapcsolatban.
- pattanások az arcon - ragyás űrlény
- pár hete kiszedett szemöldök - ősember, összenőtt szemöldökökkel, ami mindjárt belelóg a szemedbe
- sminkeletlen arc - tökéletlen, hogy mersz így az utcára menni?
- széles váll - mégis mi akarsz te lenni, fiú?
- kis mellek - fel mered te ezeket vállalni? Ezek szinte nem is látszanak!
- has - kövér, KÖVÉR! Mindenki sovány, te pedig víziló!
- csípő - legalább ez nem olyan nagy. Habár csak viszonyítva...
- nagy fenék - Még mindig ekkora! Nem nevetséges? És még te csodálkozol, hogy csúfolnak érte! Habár, most már nem csak ezért. Ez haladás, nem?
- vastag comb - mind egy kötözött sonka! Nem csoda, hogy nehéz nadrágot találnod!
Nem tudom, tényleg ennyire fontosak-e ezek. Jó páran ezek alapján ítélnek meg, vagy el. Jól látszik, mekkora az önbecsülésem. Tudom, nem kellene így gondolnom, néha mégis azon jár az eszem, ha ezek mások lennének, jobban elfogadnának? De ez nem lesz egy depresszív poszt. Tudom, hogy nem vagyok tökéletes, tudom, hogy lelki problémáim is vannak, de változok. Mert valakinek így is kelleni fogok, nem? Fogszabályzósan, pár pattanással, hülye vigyorral a képemen, nem óriási mellekkel, pici pocival, hangsúlyos fenékkel.
