Pont egy hete vasárnap hajnalban keltem, hogy elmehessek közösségi szolgálatra egy futóversenyre. Áldott idő volt, mit ne mondjak... Fújt a szél, zuhogott az eső és nagyon hideg volt. Pont ideális egy futóversenyhez. De szerencsére csak addig volt így, míg a futók nem jöttek. Addigra már elállt az eső, a szél nem folyamatosan fújt és csak a hideg maradt meg.
De inkább elmesélem ezt máskor. Hogy hogyan kezdődött ez az egész. Ha épp boldog leszek.
Most inkább csak annyit, hogy bizonytalan vagyok. Rettentően. Nem tudom, mit érzek iránta. Nem tudom, ő mit érez, hiába írja, hogy szeret. Lehet valakit úgy szeretni, hogy nem is ismered? Az első látásra szerelemnél nem csak a másik külsejébe szeretsz bele? Nem felszínes az? Mennyi idő kell a bizalom kialakulásához? Bizalom nélkül lehet valakit szeretni? Vannak különböző fokok a szeretben? Mondhatom azt, hogy kicsit szeretem? Mondhatom azt, hogy majd jobban fogom szeretni? Mi a több: imádni vagy szeretni valakit? Össze lehet egyáltalán ezeket hasonlítani? Vajon csak kihasznál? Elhiteti, hogy szeret, hogy aztán kedvére tegyek? Könnyedség neki ugye az, hogy tapasztalatlan vagyok? Hiszen értékelek mindent. Egy kedvességet, egy romantikus gesztust, egy leírt szívet, egy napindító SMS-t, egy puszit, egy ölelést, egy utalást, egy kis információt róla, egy ígéretet. Mindent. Könnyű engem elvarázsolni. Könnyű engem irányítani. Meg akarok felelni. Nem csak neki. Mindenkinek. Bocsánatot kérek akkor is, ha tudom, a másiknak kellene. Megköszönöm az apróbb dolgokat is. Nem tudok haragudni hosszan. Ha valaki azt kéri, ne haragudjak, nem fogok. Legtöbbször nem. Vagy ha mégis? Nem kell azt el is mondani. Kiváncsi vagyok, mi lenne, ha mindig elmondanám, hogyha valami fájt, ha mindig haragudnék, ha olyan történik, ha nem szenvednék, ha kiadnám a másiknak. Ha valakinek gondja van, én már meg vagyok véve. Megteszem érte, amit csak tudok. Vigasztalok, kérdezek, nem haragszom. Hogyan is lehetnék olyan szívtelen, aki olyanra haragszik, akinek problémája van? Ez belém van kódolva. Haragudnék és mondanám, hogy valami bánt, valami gond, de a másik annyit mond, "bocsánat, de..." és a gondját, bennem pedig máris kattan valami. Bűntudatom lesz, hogy haragudni mertem. És mindez azért, hogy jó lehessek. Neki is jó akarok lenni. Folyton az van bennem, én leszek a rossz, miattam lesz vége. Pedig még csak egy hete tart. Még csak egy hete ismerem. És máris a végén gondolkozom. Nem rossz, ugye? Fő az optimizmus. De úgyis tudom, hogy vége lesz, amit már predesztinálok is magamnak. Én leszek az oka is. Valamit nem fogok jól csinálni, amire majd meg fogom kapni, hogy "bocsi, de ez így nem működik" vagy még egy bocsit sem. Talán csak annyit, hogy már csak ilyen rusnya selejt maradok. És tudom, hogy ez az egész egy nagy hülyeség. Boldognak kellene lennem. De akkor miért nem vagyok képes? Miért nem tudom kikapcsolni az agyam és elengedni magam? Miért nem tudok egyszer végre valamit nem túlgondolni, hanem csak élvezni? Mindegy. Ennyi volt. Snowdrop vagy bárki is legyek én, lelép.
