Azok a lányok

Szóval újra írok, ebben az évben talán utoljára, bár így is alig hallattam a hangom. Mármint normálisan írásban - mert kétség sem fér hozzá, hogy a számat idén sem sikerült befogni. De talán nem is szeretném - hiszen hékás, ki lennék én a lepcses szám nélkül? Annyi biztos, hogy nem ugyanaz a lány.

De nem erről akartam írni. Remélem, mindenkinek örömteli volt a karácsonya, bárhogy és bárkivel is töltötte. Nekem mindenesetre igen, hiszen hiába panaszkodom néha a számban, hangosságban, természetben egyre jobban olasznak elmenő famíliáról, azért meg tudok hiányukban meg tudok őrülni a csendtől és igazából nem is annyira bánom, hogy így ünneplünk. Igaz, néha könnyebb lenne, ha csak négyen lennénk, ha anyának nem hétfelé, hanem csak négyfélé kellene szakadnia (mert amilyen, bármit mond neki az ember, úgyis próbálkozni fog mindenki kedvében járni - és a világért sem értem, hogyan, de általában sikerül neki), ha nem kellene odafigyelni, hogy a kerkesszéknek is legyen elég hely, ha csak a szűkcsalád ünnepelne együtt... De jó ez így és így is kell lennie.

Viszont amilyen borzasztó vagyok, már megint eltértem a tárgytól. Hiszen amiről írni akartam, az a ruhákkal kezdődik. Óh, kedves olvasó, ha véletlenül idetévedsz és netalán el is jutsz idáig, ne ijedj meg, nem lesz ebből egy csapásra divatblog - már csak azért sem, mert sem érzékem, sem elég képességem nincs nekem ahhoz, arról már ne is beszéljünk, hogy az affinitás milyen mértékben hiányzik. Amit ugyanis ki akartam hozni, az az azok a lányok/nők témája. Ugyanis karácsonyra kaptam pár felsőt és ahogy az egyiket megnéztem, egyből az jutott eszembe, hogy ilyet azok a lányok hordanak. Azt hiszem, mindannyian tudjuk, kikről beszélek - meg merném kockáztatni, hogy a fiúk/férfiak is. Hiszen folytatás nélkül is tudjuk, hogy mindig megvannak azok a lányok/nők. Akiket mindenki szeret, akik után bomlanak a férfiak, akik merészek, akik ki merik mondani a véleményüket, amiért még tiszteli is őket mindenki és senki sem nevet, akik még azon is felül tudnak kerekedni, ha valaki mégiscsak nevetne és ők kerülnek ki nyertesen a helyzetből, akikre (bár nem mindig valljuk be) irigykedünk. Mert őket jóknak és tökéletesnek látjuk. Hiába mondták már előttem is el milliónyian, utánam is fogják legalább ennyiszer, most nekem is kell. Mert ez az a pont, ahol elgondolkodunk, vajon ők tényleg olyan különlegesek? Vajon ők tényleg mindig megkapják azt a srácot, akit kiszemeltek? Talán. De sosem lehetnek ők sem hibátlanok, nekik is megvannak a maguk nehézségei. Még ha mi ezt nem is látjuk. Mert lehet, hogy az a csinos lány, akit az utcán megnézel, ahogy tökéletesen kecsesen és cseppet sem boltadozva elsétál melletted a tűsarkújában, amitől neked már tériszonyod lenne, valójában egyáltalán nem találja magát szépnek, hiába minden. Ami azt illeti, legtöbbször ez igenis valószínű. Hiszen rengetegszer lehet, hogy éppen mi vagyunk az a lány. Mert lehet, hogy másnak az az a lány valaki olyat takar, akinek tökéletes az érettségije. Vagy aki smink nélkül is mer felszabadultan viselkedni. Vagy bármi mást. A lényeg az, hogy bárki lehet az a lány. Akár mi, hétköznapi egyedek is. Mert lehet, hogy én óriásinak tekintem a fenekemet, laposnak a mellemet és zavar a pici pocak, ami mindig megvan, de közben meg valaki inkább azt mondja, hogy vékony a derekam vagy hogy ne hülyéskedjek már, teljesen megfelelő vagyok. Sőt, még az is lehet, hogy valaki ezekkel együtt talál vonzónak. Vagy gyönyörűnek. Vagy vágykeltőnek. Nőnek. Annak a lánynak. Jó, persze, alapvetően nem vagyok az a lány, ezt tudom jól. De talán lehetek néha az is. Felvehetem a merészebb pólót - és egye fene, fel is fogom venni. Mert én is érezhetem magam csábítónak, dögösnek, annak a lánynak. Mert igazából mindannyiunkban benne van az a lány. Csak hinnünk kell ebben és mernünk előhozni.

Na jó. Ennyit erről. Köszönöm annak, aki idáig olvasta és további kellemes ünnepeket. Na meg persze, kedves olvasó, ha létezel, merj az a lány lenni. Mert az is te vagy.

Snowdrop

Boyfriend

A cím árulkodó, de még csak véletlenül sem Justin Bieber azonos című számára utal... Ami azt illeti, alakul ez az egész. Hogy mit értek ez az egész alatt? Az életemet, a kapcsolataimat, az érzéseimet, a jövőmet és mindent. Nem tudom, hogy minden úgy alakul-e, ahogy annak kellene, de sűrű lett minden. Egy héten minimum egy, de legtöbbször két emberrel találkozom. Koncertekre megyek nővéremmel. Korrepetálok. Közösségi szolgálatot végzek, de csak időnként. Meg van a kellő ötven órám. Ennek hála már érettségizhetek. Hipp-hipp hurrá. Kömalt csinálok. De nem annyit, mint kellene. Tanulok. De nem eleget. Lett barátom. De zavarosak az érzéseim. Ami az illeti, róla akartam írni.

Pont egy hete vasárnap hajnalban keltem, hogy elmehessek közösségi szolgálatra egy futóversenyre. Áldott idő volt, mit ne mondjak... Fújt a szél, zuhogott az eső és nagyon hideg volt. Pont ideális egy futóversenyhez. De szerencsére csak addig volt így, míg a futók nem jöttek. Addigra már elállt az eső, a szél nem folyamatosan fújt és csak a hideg maradt meg.

De inkább elmesélem ezt máskor. Hogy hogyan kezdődött ez az egész. Ha épp boldog leszek.

Most inkább csak annyit, hogy bizonytalan vagyok. Rettentően. Nem tudom, mit érzek iránta. Nem tudom, ő mit érez, hiába írja, hogy szeret. Lehet valakit úgy szeretni, hogy nem is ismered? Az első látásra szerelemnél nem csak a másik külsejébe szeretsz bele? Nem felszínes az? Mennyi idő kell a bizalom kialakulásához? Bizalom nélkül lehet valakit szeretni? Vannak különböző fokok a szeretben? Mondhatom azt, hogy kicsit szeretem? Mondhatom azt, hogy majd jobban fogom szeretni? Mi a több: imádni vagy szeretni valakit? Össze lehet egyáltalán ezeket hasonlítani? Vajon csak kihasznál? Elhiteti, hogy szeret, hogy aztán kedvére tegyek? Könnyedség neki ugye az, hogy tapasztalatlan vagyok? Hiszen értékelek mindent. Egy kedvességet, egy romantikus gesztust, egy leírt szívet, egy napindító SMS-t, egy puszit, egy ölelést, egy utalást, egy kis információt róla, egy ígéretet. Mindent. Könnyű engem elvarázsolni. Könnyű engem irányítani. Meg akarok felelni. Nem csak neki. Mindenkinek. Bocsánatot kérek akkor is, ha tudom, a másiknak kellene. Megköszönöm az apróbb dolgokat is. Nem tudok haragudni hosszan. Ha valaki azt kéri, ne haragudjak, nem fogok. Legtöbbször nem. Vagy ha mégis? Nem kell azt el is mondani. Kiváncsi vagyok, mi lenne, ha mindig elmondanám, hogyha valami fájt, ha mindig haragudnék, ha olyan történik, ha nem szenvednék, ha kiadnám a másiknak. Ha valakinek gondja van, én már meg vagyok véve. Megteszem érte, amit csak tudok. Vigasztalok, kérdezek, nem haragszom. Hogyan is lehetnék olyan szívtelen, aki olyanra haragszik, akinek problémája van? Ez belém van kódolva. Haragudnék és mondanám, hogy valami bánt, valami gond, de a másik annyit mond, "bocsánat, de..." és a gondját, bennem pedig máris kattan valami. Bűntudatom lesz, hogy haragudni mertem. És mindez azért, hogy jó lehessek. Neki is jó akarok lenni. Folyton az van bennem, én leszek a rossz, miattam lesz vége. Pedig még csak egy hete tart. Még csak egy hete ismerem. És máris a végén gondolkozom. Nem rossz, ugye? Fő az optimizmus. De úgyis tudom, hogy vége lesz, amit már predesztinálok is magamnak. Én leszek az oka is. Valamit nem fogok jól csinálni, amire majd meg fogom kapni, hogy "bocsi, de ez így nem működik" vagy még egy bocsit sem. Talán csak annyit, hogy már csak ilyen rusnya selejt maradok. És tudom, hogy ez az egész egy nagy hülyeség. Boldognak kellene lennem. De akkor miért nem vagyok képes? Miért nem tudom kikapcsolni az agyam és elengedni magam? Miért nem tudok egyszer végre valamit nem túlgondolni, hanem csak élvezni? Mindegy. Ennyi volt. Snowdrop vagy bárki is legyek én, lelép.

Régi bejegyzés

Újra billentyűzetet ragadok... Azaz, szintén csak tablet, a gépem még mindig totál káosz, hiába állítja apa, hogy működik. Az a gép, ami 5 órán keresztül nem tölt be, az nem működik. De persze ez csak személyes vélemény... Ami azt illeti, rájöttem, hogy hiányzik az írás. Sajnos a Véres Lilomot így nem tudom folytatni - voltam olyan okos és lezártam a gépemen a fájlt, de mást tudok írni. Ismét felgyülemlettek bennem a szavak és Kia akarom engedni őket, még mielőtt megbolondulnék. Annyi történet várja, hogy végre fekete betűkkel megjelenjen fehér alapon, hogy meg sem tudom számolni. De nem csak történetek. Érzések. Ami bennem zajlik. Hátha úgy meg tudom érteni. Mert így nagyon nem megy. Ez valószínűleg az én hibám, túl hülye vagyok, de ez van. Meg kell próbálnom a helyzetből kihozni a legtöbbet. Szóval most jöjjön valami kontrollálatlan, valami zavaros, valami értelmetlen, valami, ami teljesen én vagyok.

Tegnap éjszaka valaki azt mondta nekem, elege van abból, hogy mindenki depressziós, mindenki szeretethiányos és mindenki szenved. Nagyon kicsin múlott, hogy nem azt válaszoltam neki, hogy 'bazd meg, nekem is!'. Két dolog tartott vissza: általában nem káromkodom (írásban nem is szeretek, maximum a rohadtot használom) és mert inkább szép szavakkal akartam kioktatni a lányt. Mert ahogy viselkedett, megérdemelte ezt. Nem vagyok az, aki szívesen veszekszik, de ő komolyan kihúzta a gyufát. De arról később. Mert azért igaza volt ebben. Mert manapság mindenkinek komoly gondjai vannak, mindenki szenved, szuicid hajlamú, önbántalmazó, önutáló, elégedetlen, depressziós és negatív. Hogy tovább ne is folytassam. És itt állok én. Azt hiszem, nagy problémám nincs. Nem a legmagasabb az önbizalmam, de szerintem már majdnem egészséges szintű. Múltkor egy barátnőm azt mondta, irigyli is. Ami nagyobb dolog lenne, ha neki nem az átlagosan alacsonyabbnál is jóval alacsonyabb lenne. Részletkérdés. Emellett van olyan probléma, ami érint. Családon belül. Közeli és távoli egyaránt. De kinek nem? Én ezzel próbálkozom megbirkózni. Legalább mindenki szeret a családból és én is őket. Ez már pedig már kivétellé tesz sok ismerősömhöz képest. Szóval én pozitív vagyok. Csak nem tudom, még ki az. Mert valahogy a dolgok nagyon nem úgy működnek, ahogy kellene, hogy tegyék. Olyanokat vágunk egymás fejéhez, amikre gondolnunk se szabadna szerintem, olyanokat bántunk, akiket a természet rendje szerint szeretnünk kellene, egyeseknek korábban fel kell nőniük, mint az normális lenne, mert úgy adódik és mindenki egyedül van a problémáival. És őszintén? Meg is értem valamilyen szinten, hogy az emberek nem pozitívak. Mert legtöbbször ezek mellett nekem sem megy, csak nehezen. Megoldás kell, levenni mások válláról a gondokat. Viszont azt látom, hogy az nem működik, hogyha ezt egy valaki teszi, ha ő cipel minden súlyt. Mert bele fog rokkanni. Ezért kell, hogy az ember ne csak segíteni szeressen, hanem hagyja is, hogy segítsenek. Mert úgy látom, ez gyakran sokkal nehezebb. Mert ahhoz el kell ismernéd, hogy problémád van. Ezt pedig az ember fene önbecsülése vagy nem is tudom, mije nem engedi. Maximum nehezen.

Névtelen

Tudod, nem tudom, ki vagy. Volt, hogy kapcsoltam hozzád arcot és nevet, de egyre kevésbé hiszem, hogy az vagy. Vagy csak rosszul láttalak? Rossz néven neveztelek? Vagy most látok homályosan? Nem tudom eldönteni. Most arctalan és névtelen kezdesz lenni. Arcod már régen elvesztetted, neved még csak most kezd foszlani. Létezel egyáltalán? Ott vagy valahol? Vársz rám? Te is ugyanúgy azt akarod, hogy végre a szemedbe nézzek és tudjam, te vagy az? Vagy... Csak vak vagyok és már ismerlek? Eddig csupán nem döbbentem rá? Remélem, ki fog derülni. Mert most azt tudom, hogy neked akarok elmondani mindent. Ha rossz történik velem, a te vigaszodra vágyom. Ha jó, a te mosolyodra. Ha jót teszek, a te elismerésedet akarom hallani, ha felelőtlent, a te szemrehányásod. Ha nem mondok egy szót sem, a te kérdéseid akarom hallgatni és nevetve nem mondani semmit, míg rá nem veszel. Ha baj miatt nem szólok, erre a nevetésre vágyom, ha jó kedvem miatt, akkor pedig ebben a nevetésben törjön ki jó kedvem.

Mesélni akarok neked. Sokat. Még többet. De igazán a te hangod szeretném hallani. Így meg foglak találni. Nem tudom, hol vagy hogy. De meg foglak. Ígérem.

Mi újság?

A napokban megkérdezte egy ismerősöm, hogy mi újság. (Pontosabban egy mizújs-ot írt, bár ez nem lényeges.) Akkor annyit válaszoltam, most értem haza. Nem kérdezte, hol voltam, nem kérdezte, mi más volt. Nem beszéltünk előtte több napja. Hogy mi volt velem, pedig egyébként se került fel. Hogy mi volt valójában? Ennyi:

- Az egyik legjobb barátommal eltöltöttem pár nagyon jó órát és olyan felszabadult voltam, mint nagyon ritkán

- Ugyanez az illető a találkozó végén szerelmet vallott

- Napokig sokkolt ez az információ

- Két nappal később visszautasítottam

- A kapcsolatunk szakadék szélén táncolt

- Egy órával hamarabb elengedett a matektanár

- Volt egy igazi csajos délutánom

- A magánéletemtől volt hangos az osztály

- A nővérem egy nagyon kedves gesztust tett, aminek jelentősége volt

- Angol érettségi írásbelijét megcsináltam

- Színházba mentem

- Éreztem magam igazán nőiesnek

De csak ennyi. Ezek sem nagy dolgok. Csak egy kérdés jól esett volna. Vagy érdeklődés. De talán ezekre feleslegesen várok.

El akarok tűnni

Nem tudom mi van velem, szerintem bediliztem. Rossz kedvem van és a bőgés határán állok. Fogalmam sincs, hogy miért. Nem történt ma semmi. Semmi olyan, ami egy másik napon ne történt volna meg. Voltak vicces dolgok is. A buszon még jó kedvem is volt. Most meg itt ülök idiótán az ágyamon, az edzős ruhámban. Remélem, ha csöndben maradok, nem veszi észre a nővérem, hogy nem mentem el. Eléggé bűntudatom van így is. Legalábbis annak kellene lennie. De most még azt sem érzem. El vagyok cseszve, mi? Van, aki arra vár, hogy beszéljen velem. Két ember üzenetét el is olvastam, de nem válaszoltam, pedig mindkettőjüknek illene. Az egyiknek nincs könnyű időszaka, a másik pedig jó barátom, akivel nem fair ezt csinálni. A barátnőm üzenetéről ne is beszéljünk. Tudom, hogy írt, de majd elmagyarázom neki máskor. A szöveg összetartó cuccok hiányoznak az írásomból, csak mondatokat vetek egymás után bejegyzésbe, mert még csak azt sem mondhatom, hogy papírra. Pedig mennyivel drámaibb lenne tollat ragadni! De ahhoz papír, toll és fény kellene. Így csak egy tablet, ami maga a papír, a toll és a fény egyszerre. Szar kedvem van, de igazából nem akarok ezen változtatni. Egy kicsit jogom van szarul lenni, nem? Csak egy kis ideig, amíg nem érdekel, mi van másokkal, mi hogyan baszódik el, ki hogyan szenved, ki mit akar, kit mivel bántok meg, ki hogy érez, hogy mi van a világban. Tegnap is savanyú képem volt. Talán ez így fog folytatódni? Nem lenne nehéz boldognak lenni, mégsem csábít. Ha az ember boldog, akkor számítanak rá, akkor beszélget másokkal, akkor csinálja amit kell, akkor rendesen tanul, akkor elmegy edzésre és nem dobja ki a pénzt az ablakon, akkor nem rejtőzködik a félhomályban, akkor odafigyel, kérdez, bíztat, akkor nem hisztizik, nem sértődik meg, akkor a másikat maga elé helyezi, akkor döntéseket hoz és felelősséget vállal, akkor nem rejtőzik el, akkor jó képet vág a dolgokhoz, akkor mosolyog, akkor mutatja, hogy jól van, mégha közel sem van így, akkor őszintén hazudja, hogy minden rendben van. Nem akarom ezeket tenni. Nem akarok boldog lenni vagy tettetni, hogy az vagyok. Kicsit elég mindenből. Elég a dolgozatokból, a jövőből, az érettségiből, a továbbtanulásból, a faktokból, a szenvedő és határozatlan emberekből, a depresszióból, a testképzavarokból, a széteső családból, a strucc politikából, a csak néha kimondott feszültségből, a bűntudatból, a kialvatlanságból, az évesből, a magammal szemben támasztott elvárásokból, a könyvekből, a kötelességekből, a reményből, a csalódásból, a kinevetésből, az éretlen emberekből, ebből az egészből.

Még több, mint egy óráig tartana az edzés. Már lassan fél órája csak itt ülök és tettetem, hogy nem létezem. Már alig van félhomály, a sötétség mindjárt teljesen bekebelezi a szobát. Nincsen logika. Nincs ok-okozat. Csak én vagyok. Vagy valami, ami bennem van. Mindegy.

Meddig bírok így maradni? Beszéd nélkül kibírom, nem vonz, hogy magam adjak ki hangokat. Az is bőven elég, ahogy az ujjaim a képernyőt érintik.

Alszom. Ahhoz nem kell fény, nem kell gondolkodni, nem kell semmi.

Sweet sixteen

Szóval ismét jelentkezem. A címből pedig ezúttal sem valami nagy ördöngösség kitalálni, miről is akar szólni ez a poszt. De hogy mégis csak hangulatosan kezdjük:

Tizenhat éves lettem én -

meglepetés e költemény

csecse

becse:

Na jó, József Attilát mégsem plagizálunk. Meg aztán, még nem is vagyok tizenhat. Jelen pillanatban még 22 és fél órám van hátra tizenöt éves életemből. Amit verstanulással (Csokonai: Az estve, amiben minden szónak csodálatos jelzői vannak, a horizonunk pirult, az enyészet ajtaja, ha nem lenne elég az, hogy ez a két szó egymás mellett áll, még szép is, az estve híves szárnyon jár, szóval érthető, hogy ez a vers minden csodával teli), matektanulással, egy kevés (előre láthatólag túl kevés) alvással, korán keréssel, versfelmondással, dupla földrajzzal és matek dogával fogok tölteni. Hurrá! Zárjuk szépen ezt a korszakot. Mert mégis csak egy korszak lezárásához érünk el tizenhat évesen, nem? Jó, mi magyarok annyira nem, de ha jól tudom, az angolok ilyen idősen érettségiznek, az angol nyelvben sem véletlenül van a sweet sixteen kifejezés, legtöbb gyerekmesében, Disney filmben és ifjúsági regényben tizenhat éves a főszereplő és ilyen idősen történik valami nagy dolog. Rájönnek, hogy tündérek, teljesül tizenhat kívánságuk és csapnak egy nagy bulit (a nagy buli minden ilyesmiben benne van) vagy rájönnek, hogy árnyvadászok (jó, pár nappal korábban, de a lényeg nem változik, meg aztán egy Jace kaliberű sráccal csókolózni maga is nagy dolog, főleg, ha a srác viszont szeret), csak hogy pár példát említsek. Na igen, de az élet nem rajzfilm, film vagy könyv. Mert hogy velem életem első (remélhetőleg kettes vagy talán hármas) matekdogájának kiosztásán kívül semmi nagy nem fog történni, annyi száz. Bár lehet, hogy ez előbbi akkora törést okoz bennem, hogy elindulok egy úton és minden megváltozik... De ne szaladjunk előre és nem is gyártsunk hamis történeteket. Maximum az év végi négyes felé indulok el.

Na de ez van. Nincs okom szomorkodni. Ma gazdagabb lettem röpke három könyvvel, amik itt csábítanak az asztalomon, könyvutalványokkal (amiből kis kiegészítéssel újabb három kijöhet), egy csodás jácinttal és fantasztikus tortám volt. Mi kellhet még? Ja, és azt el is felejtettem, hogy a közeli családtól, megegyezés alapján, holnap kapom meg az ajándékaimat. Amik között lesz valami hóvirág szerű. De pszt, én is csak véletlen szúrtam ki! Úgyhogy semmi okom az aggodalomra. Tanulok még és a holnapi nap pedig csodás lesz. Mert miért ne lenne az? Jó, nem fog kiderülni, hogy tündér vagyok, kívánsággyertyákat sem fogok elfújni és egy Jace-re a leghalványabban hasonlító egyedre sincs esélyem. De olvashatok jókat, vannak barátaim, akikkel remélhetőleg nem fogok összeveszni és a hétfő amúgy sem olyan borzalmas. Az a nyolc óra egy szempillantás alatt eltelik, nem? Meg aztán, hazaér egy barátnőm, aki síelt. Szóval hajrá! Hilary Duffal búcsúzok, akit nem tudok nem szeretni. Még most sem.

- Nem tudok címet adni -

Gondoltam, bejelentkezek "helyzetjelentés" vagy ilyesmi címszó alatt, de nem írhatom mindig ugyanazt a címet. Szóval inkább marad ez a fantáziadós bevezetés.

Az utóbbi időkben rengeteg minden történt. De komolyan. Legutóbb ott hagytam abba, hogy bevezetik ezt a mestertanáros dolgot a suliban. Említettem pár tanárt, akit nem akartam elveszíteni. Az egyiket, aki már ötödikes korunk óta tanított minket, kezdetben matekra, később már csak fizikára, utána meg már csak fizikára. A tanár úrral való kapcsolatunkban voltak hullámvölgyek (volt vele nagy balhénk, egyszer kiabált is az egyik csoporttal, pedig róla lehetne a türelem mintaszobrát elkészíteni) és hullámhegyek, de összességében sokkal fontosabb a vele való kapcsolatunk, mint az ofő helyettessel, amikor az ofő régen beteg volt, ő volt velünk és íratott neki képeslapot, meg minden ilyesmi. Korábban már mondtam, hogy ő volt a matektanárunk (akik nem mentek faktra, azoknak egészen addig, amíg most el nem vették), én meg matekosnak mondható vagyok. A lényeg, hogy már jó ideje járok versenyekre és őszintén hálás lehetek neki, mert még egy ilyen lelkiismeretes felkészítőtanár, mint ő, nem hinném, hogy van. Mellette tanultam meg, hogy versenyben mindent le kell írni, de tényleg mindent, mert azzal szerezhetünk sok pontot (egyszer így kaptam 10-ből 7 pontot, amikor csak szövegeltem rettentő hosszan, de eredményre nem jutottam igazából azon gondolkozok, abból hogy bogarászhatott ki bármit is, mert miközben írtam, akkor is össze voltam kavarodva) és ha nem ő tanított volna, nem biztos, hogy ennyire szeretném a matekot. Azzal, hogy elvették tőlünk, lett nagy sírás (szó szerint), az ő hangja sem volt az igazi, ahogy elbúcsúzott tőlünk. De jövőre remélhetőleg ő viszi a faktot, szóval addig csak fél év a jelenlegi tanárral (akinek pedofil hajlamairól száll a pletyka és aki összevissza, valamilyen szinten unva tartja az órát).

Erről ennyit. Ezen kívül volt ha jól emlékszem egy félévzárás is (2 db 4-es, a többi ötös), meg egy hibátlan matekdoga, egy srác elment faktról, meg ilyesmik. Ma pedig töriverseny volt. Gyógyítás és varázslás az ókorban. Nem lehetett kihagyni egy ilyen téma mellett (a török kiűzése nem izgatott ennyire fel), szóval olvastam és készültem. A töritanárnőnk pedig egy angyal. Legtöbb forrást ő gyűjtötte össze és még összefoglalást is készített a versenyre, amit megbeszélgettünk.Ennek ellenére nem hinném, hogy továbbjutok, de nem bánom. Mert csomó érdekes dolgot megtudtam (pl. hogy az egyiptomiak azt hitték, edényrendszer van a szervezetben, hogy a fülön keresztül levegő jut be és nem ítélték el a testi fogyatékosokat), annyit, amennyit fel se tudnék sorolni, találtam egy érdekes történelmi könyvsorozatot (Magánélet  ... korában), élveztem a felkészítést, magát a versenyt is, meg aztán az egésznek megvolt a maga hangulata. Emellett tudom, jövőre nem megyek törifaktra (pedig nagyon szeretem a törit, csak már megvan a matek, a fizika és az angol, amiből elhatároztam, hogy csak azért is feltornázom a tudásomat és egy emelt érettségit megszerzek), így még idén beleadtam, amit csak tudtam (ennél jobb márcsak az lehet, ha egy szép vizsgát teszek belőle év végén).

Ezek mellett meg deviantartozol. Ezerrel. Brushokat meg textúrákat szerzek, amik tekintetében aranybánya az az oldal. Szóval most is ennyi voltam, majd egyszer még leszek.

Hétvége keddtől

Újabb csodás nap telt el, ami jóval kevésbé eseménydúsan, mint az azt megelőző. Csupán két dolgozatunk volt, egy nyelvtan első órában (reméljük, hogy jól sikerült) és egy biosz harmadikban (aminél leírtam a kezemet és kihagytam a nekrofiliát). Na jó, azt hiszem, a többit holnap kifejtem, mert Meg Cabot Tudom, hol vagy! című könyve túl jó. Meg még házim is lenne (ez utóbbi kisebb jelentőségű). Szóval ma csak röpbejegyzés volt. Az is valami.

Túléltem a hétfőt

Mint a cím is utal, sikerült, eddig túléltem a hétfőt. Pedig ha azt nézzük, nem olyan sokon múlt. Viccen kívül talán tényleg. A lényeg, hogy élek és virulok, így pedig tudok bejegyzést írni (mielőtt nekikezdek a kömalnak). Ma egy meglehetősen tömör nap volt, szóval
 kezdjük szépen elölről.

Magyarra sikerült megcsinálni a házit, bár az enyémet nem küldte be és a jegyem már biztos is (hála az égnek ötös), de még óra előtt volt a parázás, mert a föcidoga csomó embernek 1 meg 2 lett és az a hír járta, aki nem írta le, hogyan számított, nem kapott rá pontot. Én pedig egyre inkább úgy emlékeztem, nem írtam le. De aggodalomra semmi okom sem volt, 5* lett a dogám, ugyanis hibátlan lett, bár a többiek jegyei után ezzel nem dicsekedtem, érthető módon hihi. Aztán jött töri, amire nem tanultam, mert csak ötösöm volt és nem olyan rég feleltem. Nem is kellett, ugyanis a tz-m is ötös lett, így újabb félévi jegy van meg. Majd fizikán számítási feladatokat csináltunk, amire remélem, megkapom a pontot, majd az infó vizsga (ECDL) jól ment szerintem, majd pedig németen megint egy szót nem tudtam, majd jött a matek, amitől rettegtem, bár mások erre való jogomban kételkedtek, míg a korábban említett osztálytársam, az egyetlen matekfaktos srác az osztályban, úgy állt hozzá, úgyis egyes lesz neki. Pedig lenne még benne lehetőség, csak nem hozza ki magából a maximumot, mert csak egy rettentő kicsivel kellene többet készülnie és 5 is lehetne akár, de 4 biztos, ami ennél a tanárnál értékes (de azért én nem örülnék neki, az ötösre hajtok). Mindegy. Megkaptuk a feladatokat és nézem sorra. Első. Ezt tudom. Következő. Szintén. Harmadik. Na, ezt pár éve is meg tudtam volna oldani. Negyedik. Ennél nehezebb ilyet is vettünk. Utolsó. Ebből a feladattípusból sokkal nehezebbet is adhatott volna. Szóval összességében nagyon rendes volt a matektanár. Egyszerű feladatokat adott, órákon sokkal nehezebbeket, gondolkozósabbakat is vettünk. Szerintem jól ment. Reméljük, tényleg így volt. Na mindegy, lépek matekozni.

Kerestem ide illő képet. Komolyan ennyi ember utálja a matekot és olyan kevesen értik? Fogjunk össze a matek pozitívabb megítéléséért a weheartiton! Matekosok, akik ott rejtőztök a többi ember között, igen, nektek szólok!

Na mindegy. Léptem matekozni. Lehet, hogy pár óra után már én se fogom szeretni.

Addig is Snowdrop voltam.

U.i.: Amúgy a barátnőmnek új haja lett. A zseninek (lásd még: a bicegős). Rövid és ma be is volt fonva két tincs. Hát halál cuki volt! Egész nap azt nézegettem.

Búcsúzok az általam hallgatott legjobb Disney hercegnős dalos válogatással:

Most már tényleg léptem. Várnak az x-ek, y-ok, 90° meg 30°-ok, Körök és négyzetek, tehát minden, ami csak kell.

Snowdrop voltam. Vagy Wendy. Vagy bárki más. A lényeg, hogy ez az őrült blogger.

Életjel

Hahó! Visszatértem egy újabb bejegyzéssel. Ez a lány meghibbant, magában beszél!

Na szóval. gondoltam bejelentkezek, mert miért is ne. Túléltem 2015 első sulis hetét, bár nem sokon múlt. Viccen kívül, péntek este a halálomon éreztem magam és amennyire fáradt voltam kedd reggel, azt senkinek se kívánom. De élek és virulok (még), szóval addig írok.

Szóval, a hét ezúttal sem volt eseménymentes. Mivel híres vagyok a lustaságomról, vasárnap fél 11-kor kezdtem neki a matekházinak, addig elhúztam az időt. Végül fél egyig el se sikerült aludnom. Hajrá félévzárás! Mindegy. Az első napot nagyobb katasztrófák nélkül túléltem (négyes lett a magyar dogám), úgyhogy inkább beszéljünk másról. Kiderült, hogy hétfőn (azaz holnap) matek tz (amin múlik a félévim valszeg), továbbjutottam az Arany Danin (hipp-hipp hurrá!), kaptam ez utóbbiért matekból egy ötöst (ez jól jött), edzésen egy csak azt mondta, törékeny vagyok, ezért nem mer ütni (ezt kikérem magamnak! meg aztán, aki nyolc éven át kosarazott, ahhoz képest legtöbb ember törékeny), szerdán megnéztük a Madách-ban a Spamalotot (Gyalog-galopp színház verziója), ami rettentő jó volt, aztán csütörtökön nem volt edzésem és kiderült a hét nagy híre, aminek külön bekezdést szánok, mert az én életemben is valószínűleg külön bekezdést nyit.

A német tanár közölte, hogy elmegy. Igen, akit idén kaptunk meg. Igen, aki azt a tanárt váltotta, aki második félévben jött, miután az első elment. Szóval eddigi másfél éves német tanulásunk alatt a harmadik tanárváltást jelentik be. De ez nem minden. Ugyanis kiderült, hogy év végéig vesznek fel némettanárt a suliba, szóval őszig ki sem derül, hogy ő tartja-e tovább a nyelvet. Úgyhogy "hogyan tanulj minél több tanártól kezdőként egy nyelvet"-ből ötöse van a teljes csoportnak. Akik velem járnak angolra, azoknak pedig dicsérete is, mivel angolból is négy tanárunk volt (igaz, jóval több idő alatt, de az 5 év - 4 tanár arány se olyan rossz). Jól nézünk ki, kérem szépen. Ennyire borzasztó lenne a csoportunk, hogy sorra űzzük el a tanárokat (jó, tényleg borzasztók vagyunk, de nem ennyire)? De most jön még csak a java. Ugyanis az ofő bejelentette, hogy félévkor órarend változás lesz, mert tanárváltások is lesznek, ugyanis egyes tanárok más rangot, vagy mit kapnak, így más feladataik is lesznek, ami kisebb óraszámmal jár. Mivel pedig közülük jó párnak sok órája van, ez akár osztályvesztést is jelenthet, Mi pedig egy tizedikes osztály vagyunk, a nagy faktválasztás és érettségi készületek előtt. Ez pedig mit jelent? Igen, hogy minket könnyen leadhatnak. Az ofő toleranciát kér ez ügyben. Már pedig ha tőlem elveszik a matek, biosz, angol vagy fizika tanáromat, hisztizni fogok. Durván. És nem érdekel a tolerancia. Egyedül abban vagyok hajlandó kompromisszmot kötni, hogy a fizika tanárt elvehetik, ha jövőre ő tartja a faktot. Ha már a jövő évnél járunk, kiderült, hogy ősszel is lesznek ilyen változások, szóval semmi sem biztos, ha most megúztuk egy tanárváltást, jövőre még elvehetik tőlünk. Hogy kikkel lesz ez, nem tudhatjuk, de ne parázzunk. Azt meg hogy ilyen szituban?! Mindegy, inkább fekszek, mert holnap matek és német doga, meg magyar házim is van még. Halleluja.

Snowdrop lelép

U.i.: Helyesbítenék, már ma van hétfő és el kell mondanom, hogy hétvégén átrendeztük még a cipőst és magyar plakát is készült. Utóbbival még jelentkezem.

2015, imádlak!

Jól kezdődött az új év. Viccen kívül, az első fél órája nagyon jó volt. Koccintottunk, a himnuszt a korábban említett kissrác miatt majdnem végignevettem, felváltva néztük az első és hátsó kertben a tűzijátékot, videóztunk, meg minden. Szóval ez jó volt. Aztán elkezdtünk mi is, azaz a pasik (apukák) tűzijátékozni, ami jól kezdődött. A végére viszont feltehetőleg elfogyott a kivitt pezsgő, aminek megvoltak a maga következményei. Kis híján felgyújtották saját magukat, a kissrác ujját apa meg akarta gyújtani, több növény is meggyulladt és az egyiket külön el is kellett oltani. A kedves szomszéddal valószínűleg megromlik a viszonyunk, a kert állapotáról meg inkább nem is akarok beszélni.

Szóval 2015, pár dolgot tisztáznunk kell. Senki se gyulladjon fel, ne igyanak apáék többet ennyit és kérlek, legyél jó, ennél jobb. Köszönöm.

2015 please be good to me!