Névtelen

Tudod, nem tudom, ki vagy. Volt, hogy kapcsoltam hozzád arcot és nevet, de egyre kevésbé hiszem, hogy az vagy. Vagy csak rosszul láttalak? Rossz néven neveztelek? Vagy most látok homályosan? Nem tudom eldönteni. Most arctalan és névtelen kezdesz lenni. Arcod már régen elvesztetted, neved még csak most kezd foszlani. Létezel egyáltalán? Ott vagy valahol? Vársz rám? Te is ugyanúgy azt akarod, hogy végre a szemedbe nézzek és tudjam, te vagy az? Vagy... Csak vak vagyok és már ismerlek? Eddig csupán nem döbbentem rá? Remélem, ki fog derülni. Mert most azt tudom, hogy neked akarok elmondani mindent. Ha rossz történik velem, a te vigaszodra vágyom. Ha jó, a te mosolyodra. Ha jót teszek, a te elismerésedet akarom hallani, ha felelőtlent, a te szemrehányásod. Ha nem mondok egy szót sem, a te kérdéseid akarom hallgatni és nevetve nem mondani semmit, míg rá nem veszel. Ha baj miatt nem szólok, erre a nevetésre vágyom, ha jó kedvem miatt, akkor pedig ebben a nevetésben törjön ki jó kedvem.

Mesélni akarok neked. Sokat. Még többet. De igazán a te hangod szeretném hallani. Így meg foglak találni. Nem tudom, hol vagy hogy. De meg foglak. Ígérem.