Régi bejegyzés

Újra billentyűzetet ragadok... Azaz, szintén csak tablet, a gépem még mindig totál káosz, hiába állítja apa, hogy működik. Az a gép, ami 5 órán keresztül nem tölt be, az nem működik. De persze ez csak személyes vélemény... Ami azt illeti, rájöttem, hogy hiányzik az írás. Sajnos a Véres Lilomot így nem tudom folytatni - voltam olyan okos és lezártam a gépemen a fájlt, de mást tudok írni. Ismét felgyülemlettek bennem a szavak és Kia akarom engedni őket, még mielőtt megbolondulnék. Annyi történet várja, hogy végre fekete betűkkel megjelenjen fehér alapon, hogy meg sem tudom számolni. De nem csak történetek. Érzések. Ami bennem zajlik. Hátha úgy meg tudom érteni. Mert így nagyon nem megy. Ez valószínűleg az én hibám, túl hülye vagyok, de ez van. Meg kell próbálnom a helyzetből kihozni a legtöbbet. Szóval most jöjjön valami kontrollálatlan, valami zavaros, valami értelmetlen, valami, ami teljesen én vagyok.

Tegnap éjszaka valaki azt mondta nekem, elege van abból, hogy mindenki depressziós, mindenki szeretethiányos és mindenki szenved. Nagyon kicsin múlott, hogy nem azt válaszoltam neki, hogy 'bazd meg, nekem is!'. Két dolog tartott vissza: általában nem káromkodom (írásban nem is szeretek, maximum a rohadtot használom) és mert inkább szép szavakkal akartam kioktatni a lányt. Mert ahogy viselkedett, megérdemelte ezt. Nem vagyok az, aki szívesen veszekszik, de ő komolyan kihúzta a gyufát. De arról később. Mert azért igaza volt ebben. Mert manapság mindenkinek komoly gondjai vannak, mindenki szenved, szuicid hajlamú, önbántalmazó, önutáló, elégedetlen, depressziós és negatív. Hogy tovább ne is folytassam. És itt állok én. Azt hiszem, nagy problémám nincs. Nem a legmagasabb az önbizalmam, de szerintem már majdnem egészséges szintű. Múltkor egy barátnőm azt mondta, irigyli is. Ami nagyobb dolog lenne, ha neki nem az átlagosan alacsonyabbnál is jóval alacsonyabb lenne. Részletkérdés. Emellett van olyan probléma, ami érint. Családon belül. Közeli és távoli egyaránt. De kinek nem? Én ezzel próbálkozom megbirkózni. Legalább mindenki szeret a családból és én is őket. Ez már pedig már kivétellé tesz sok ismerősömhöz képest. Szóval én pozitív vagyok. Csak nem tudom, még ki az. Mert valahogy a dolgok nagyon nem úgy működnek, ahogy kellene, hogy tegyék. Olyanokat vágunk egymás fejéhez, amikre gondolnunk se szabadna szerintem, olyanokat bántunk, akiket a természet rendje szerint szeretnünk kellene, egyeseknek korábban fel kell nőniük, mint az normális lenne, mert úgy adódik és mindenki egyedül van a problémáival. És őszintén? Meg is értem valamilyen szinten, hogy az emberek nem pozitívak. Mert legtöbbször ezek mellett nekem sem megy, csak nehezen. Megoldás kell, levenni mások válláról a gondokat. Viszont azt látom, hogy az nem működik, hogyha ezt egy valaki teszi, ha ő cipel minden súlyt. Mert bele fog rokkanni. Ezért kell, hogy az ember ne csak segíteni szeressen, hanem hagyja is, hogy segítsenek. Mert úgy látom, ez gyakran sokkal nehezebb. Mert ahhoz el kell ismernéd, hogy problémád van. Ezt pedig az ember fene önbecsülése vagy nem is tudom, mije nem engedi. Maximum nehezen.