El akarok tűnni

Nem tudom mi van velem, szerintem bediliztem. Rossz kedvem van és a bőgés határán állok. Fogalmam sincs, hogy miért. Nem történt ma semmi. Semmi olyan, ami egy másik napon ne történt volna meg. Voltak vicces dolgok is. A buszon még jó kedvem is volt. Most meg itt ülök idiótán az ágyamon, az edzős ruhámban. Remélem, ha csöndben maradok, nem veszi észre a nővérem, hogy nem mentem el. Eléggé bűntudatom van így is. Legalábbis annak kellene lennie. De most még azt sem érzem. El vagyok cseszve, mi? Van, aki arra vár, hogy beszéljen velem. Két ember üzenetét el is olvastam, de nem válaszoltam, pedig mindkettőjüknek illene. Az egyiknek nincs könnyű időszaka, a másik pedig jó barátom, akivel nem fair ezt csinálni. A barátnőm üzenetéről ne is beszéljünk. Tudom, hogy írt, de majd elmagyarázom neki máskor. A szöveg összetartó cuccok hiányoznak az írásomból, csak mondatokat vetek egymás után bejegyzésbe, mert még csak azt sem mondhatom, hogy papírra. Pedig mennyivel drámaibb lenne tollat ragadni! De ahhoz papír, toll és fény kellene. Így csak egy tablet, ami maga a papír, a toll és a fény egyszerre. Szar kedvem van, de igazából nem akarok ezen változtatni. Egy kicsit jogom van szarul lenni, nem? Csak egy kis ideig, amíg nem érdekel, mi van másokkal, mi hogyan baszódik el, ki hogyan szenved, ki mit akar, kit mivel bántok meg, ki hogy érez, hogy mi van a világban. Tegnap is savanyú képem volt. Talán ez így fog folytatódni? Nem lenne nehéz boldognak lenni, mégsem csábít. Ha az ember boldog, akkor számítanak rá, akkor beszélget másokkal, akkor csinálja amit kell, akkor rendesen tanul, akkor elmegy edzésre és nem dobja ki a pénzt az ablakon, akkor nem rejtőzködik a félhomályban, akkor odafigyel, kérdez, bíztat, akkor nem hisztizik, nem sértődik meg, akkor a másikat maga elé helyezi, akkor döntéseket hoz és felelősséget vállal, akkor nem rejtőzik el, akkor jó képet vág a dolgokhoz, akkor mosolyog, akkor mutatja, hogy jól van, mégha közel sem van így, akkor őszintén hazudja, hogy minden rendben van. Nem akarom ezeket tenni. Nem akarok boldog lenni vagy tettetni, hogy az vagyok. Kicsit elég mindenből. Elég a dolgozatokból, a jövőből, az érettségiből, a továbbtanulásból, a faktokból, a szenvedő és határozatlan emberekből, a depresszióból, a testképzavarokból, a széteső családból, a strucc politikából, a csak néha kimondott feszültségből, a bűntudatból, a kialvatlanságból, az évesből, a magammal szemben támasztott elvárásokból, a könyvekből, a kötelességekből, a reményből, a csalódásból, a kinevetésből, az éretlen emberekből, ebből az egészből.

Még több, mint egy óráig tartana az edzés. Már lassan fél órája csak itt ülök és tettetem, hogy nem létezem. Már alig van félhomály, a sötétség mindjárt teljesen bekebelezi a szobát. Nincsen logika. Nincs ok-okozat. Csak én vagyok. Vagy valami, ami bennem van. Mindegy.

Meddig bírok így maradni? Beszéd nélkül kibírom, nem vonz, hogy magam adjak ki hangokat. Az is bőven elég, ahogy az ujjaim a képernyőt érintik.

Alszom. Ahhoz nem kell fény, nem kell gondolkodni, nem kell semmi.