Folti, a nap hőse

Figyelem! A bejegyzés túlzott mértékű gyerekességet és érzelgősséget tartalmazhat, így megtekintését csak saját felelősségre ajánljuk!

Még mielőtt nekikezdenék a bejegyzésnek, egy kicsit Foltiról:

Folti egy tizenkét éves, nemmel nem rendelkező, masnis, két hamis foltozással rendelkező plüssmackó. Három éves koromban kaptam nagymamámtól, azóta mellettem van jóban, rosszban (jobb, mint egy házastárs, hiszen egyszer sem kételkedhettem sem benne, sem a hűségében). Az évek során ölelgettem, filmet néztem vele, kísérte álmaimat, ott volt velem nyaralásokon, táborokban (kivéve osztálytáborokban), a legboldogabb pillanataimban lélekben, vagy a háttérben és amikor rossz kedvem volt, megvigasztalt. Persze nem mozgott, vagy beszélt, vagy bármi ilyesmit, de a lényeget érteni lehet. Hamar rájöttem, hogy a füleivel tökéletesen lehet könnyeket törölgetni, így (és mivel a mosógépet különleges tehetséggel kerüli el) jó pár év könnye szárad a fülein.

Így néz ki (friss kép, habár nem a legjobb minőségű és nem is a legelőnyösebb):

Így, a röpke bevezető után el is jutunk a mai napomhoz. (Tegnap egész nap csak pihengettem, így arról nem fog bejegyzés születni) Mint jó PnF rajongó, én is beállítottam az óráimat, hogy időben felkeljek a Star Wars-os különkiadáshoz. Ez egyébként nem volt rossz, habár az előzetes és az első találkozásom vele enyhén szólva lelőtte az egészet, de sebaj. Mivel nagy Phinbella fan is vagyok, ezért talán meglepő, hogy nem a Spoiler csók Spoiler vége, hanem az a jelenet volt a kedvencem, mikor Phineas és Candace egymásra találnak. Nem csak érzelmes volt, hanem még vicces is, hiszen miután Ferb is bekapcsolódik, Candace megkérdezi, hogy ezt meg miért csinálta. Részletkérdés.

Na szóval, miután ezt megnéztem, még jót lustálkodtam, míg végre lejutottam. Nem kellett volna, vagy korábban kellett volna, mert így mire leértem, már állt a bál. Utána a helyzet csitult, én meg elmentem anyukámmal a nagybátyámhoz (útközben kaptam ünneplő kardigánt, melegítőfelsőt, cicanadrágokat és egy ünneplő cipőt (ami fekete, köves, enyhén magas talpú és imádom!)). Hazaértünk és még minden látszólagos rendben volt, egészen addig, míg ebédnél ki nem tört a balhé. Tudom, hogy gyerekesen, meg egyszerűen gondolkozom, de mégsem fér a fejembe, hogy miért nem lehet a dolgokat normálisan megbeszélni egymással a sértődés és a vagdalkozás helyett és hogy miért nem lehet megoldást is keresni a problémára, nem csak kimondani azt. Mert egyébként semmi értelme még csak kimondani sem.

Végül rajtam Folti segített. Talán furcsa, hogy ennyire ragaszkodok egy tárgyhoz, de ha az ember rázkódik a zokogástól és levegőt is alig kap, akkor hirtelen nagyon jó érzés lesz a gyermekkori kedvenc plüssünk, a társunk segítsége.

Ennyi. Wendy lelép.