Na, szóval. Régen írtam. Sokkal régebben, mint kellett volna. Pedig annyi mindenről be szerettem volna számolni. Egy belezúgás, pár folt, egy buli, jó sok könyv, egy új barát, egy elmaradt terv, meg a többi. Úgyhogy szépen sorban pár szót ezekről. Voltam egy buliba, ahol beszéltem egy sráccal, akibe talán belezúgtam. Ebben az a gáz, hogy én az a pirulós, visszahúzódó, félős nyuszi vagyok, ha olyan dologról van szó, így konkrétan a szemébe se merek nézni, nem hogy rámosolyogni, szemezni vele, hozzászólni, köszönni vagy bármi ilyesmi. A bulival együtt kétszer beszéltem vele meg egyszer bocsánatot mertem kérni, ahogy elmentem közte, meg egy másik srác között, szóval újabb ok, miért reménytelen az eset. Mindegy. Pici szerelmi bánatba még senki sem hat bele, nem? Rómeóról és Júliáról pedig felejtkezzünk el egy kicsit. Meg aztán az sem biztos, hogy szerelmes vagyok. Ha pedig nem vagyok szerelmes, szerelmi bánatom se lehet. Ez így logikus, ugye?
Na, lépjünk tovább. A pár folt az edzéseknek köszönhető. Az különösen vicces volt, amikor annak, akivel voltam, mondta az edző, nyugodtan rúgjon, úgyse tervezek szoknyát felvenni. Az más kérdés, hogy másnapra pont ki volt készítve a ruhám, mivel a karácsonyi ünnepséget alkalomnak kihasználva kiöltöztem. Mondtam már, hogy imádom a szoknyákat és a ruhákat? Hülye mánia, de imádom, hogy bennük sokkal csajosabbnak, nőiesebbnek, felszabadultabbnak érzem magam mivel nem olyan feltűnő bennük a fenekem, vagy nem olyan negatívan. De azért legtöbb folt a saját hibám. Múltkor sikerült kétszer is rosszul rúgnom, aminek hála nem tudtam guggolni. Bár aznap amúgy se mentem edzésre, mivel egy 3,5 órás matekverseny kissé kikészítette az agyamat. Csoda? Nem hinném. De azt is megtanultam a foltoknak hála (amik mostanra pont eltűntek), hogy csontikkal nem kezdünk. Viccen kívül. Ha megrúgom vagy megütöm, az nekem fáj. Bezzeg ha engem ütnek, akkor van mi tompítson...
Aztán jöjjön az új barát. Na, ez azért nem olyan biztos. Biztos egyáltalán velem kapcsolatban bármi is? A lényeg, hogy edzésen van egy srác. Nem olyan srác. Vele mondhatni sokat beszélgetek. Kicsit őrült, kicsit furcsa időnként, de alapjában jó fej, jókat lehet vele beszélgetni, hülyéskedni, meg ilyesmik. Na meg háromkérdésezni miatta szerettem meg. De pszt! Ha megtudná, a végén még elszállna ettől. Szóval azt hiszem, szereztem egy új barátot. Aki azokkal bunkó, akiket bír, aki néha kegyetlenül őszinte, aki foglalkozik a szerelmi életemmel, aki egy karaktert mintáz rólam, akire néha rájön az őszinteségi tíz perc, akiben tudom, bízhatok, aki néha megsértődik, aki elviseli a hisztijeimet és az őrültségeimet, akit néha kioktatok, persze csak jóindulatból, mert ő valaki olyan, akinek azt szeretném, hogy jó legyen. Még ha nem is mindig tűnik így.
Most van az, hogy még rengeteg dologról szerettem volna beszélni, de egyszerűen nem megy. Ez és az előző bekezdés között körülbelül húsz perc telt el. Közbe jött a hívás. Nem, semmi katasztrófa nem történt, mármint senki szerint nem lenne az. A lényeghez azonban az elmaradt tervet is ki kellene fejtenem. Röviden: Van egy barátnőm, akit már születésem óta ismerek, hála apáinknak, akik együtt voltak katonák anno és minden évben közösen szilveszterezik a két család. Pár kivétellel, mint amikor túl nagy hó volt, meg ilyenek. Idén is elmaradt, amitől alapból nyomorultan éreztem magamat, mert évente csak kétszer-háromszor találkozunk, mivel Pécs mellett élnek, mi meg ugye Pest mellett, ami nem egy kis köpésnyire van egymástól. Meg aztán kezdem azt érezni, hogy távolodunk el egymástól, amitől be vagyok ijedve, de erről bővebben majd később. Úgyhogy idén azzal a társaság egy részével szilveszterezünk, akik közül a családfők/feleségeik egykor együtt dolgoztak apukámmal. Ott van egy nálam két évvel fiatalabb lány, akivel elméletileg közösen egy jót buliztunk volna. Na persze. Ugyanis a szüleivel beszélték meg anyáék, hogy jönnek, ő pedig nem tudott róla, így egy másik barátnőjével leszervezte az estét. Aminek a végeredménye az lett, hogy végül a lány is jön hozzánk, mármint ha neki is belemennek a szülei egyedül abban reménykedek, hogy mégsem, de ez rettentő gonosz dolog. Aztán kiderül, hogy még a negyedikes húgának is van kivel szilveszterezni én meg finoman szólva kész szerencsétlenségnek érzem magam. Persze lehet, hogy jól fog elsülni, de valaki biztos kimarad, ha hárman leszünk, és rá merném tenni a könyveim jó részét, hogy én leszek az. Tanulság: Az ember ne élje bele magát előre a dolgokba, hogy biztos hú, de jók lesznek. Mert az esetek nagy részében csalódni fog.
Kész, kijelenthetem, hogy szánalmas vagyok. Itt ülök a gépem előtt, hatalmas gombóccal a torkomban és kis híján bőgve püfölöm a billentyűket. Azt hiszem, ebben a bejegyzésben ennyi elég volt. Ha minden igaz, nem sokára jövök vissza egy újabbal.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése